Vadul emberiek. A barokk szentség portréi
A szentség és annak művészi ábrázolása két szempont volt, amelyek a barokk kultúráját jellemezték Spanyolországban. A Tridenti Zsinat (1545-1563) után a szentek közvetítőként való kultusza és a katolicizmus határozottan vizuális vallásként való meghatározása központi szerepet játszott a protestáns reformációra adott katolikus reakcióban. A tizenhatodik század végétől Spanyolországban a szentség képi és szobrászati képei megsokszorozódtak. Célja az volt, hogy a híveket a bennük megjelenő erénymodellek áhítatos utánzására ösztönözze, és ennek hatékony elérése érdekében realizmusát fokozták. A cél az volt, hogy hatalmas realizmussal és nagy drámai töltettel rendelkező műveken keresztül elérjék a nézők szívét, és ehhez erős érzelmi hatású képeket hoztak létre.
A Valenciai Szépművészeti Múzeummal együttműködve kerül ez a kiállítás megrendezésre, amelynek kurátora Pablo González Tornel igazgató, a barokk szentséget elemzi 35 spanyol festmény és szobor, valamint néhány olasz példa segítségével, amelyek megmutatják a XVII. századi mediterrán szándékok hasonlóságát. Ugyanakkor azt javasolja, hogy a úgy tekintsünk a művészetre, mint az érzelmek hordozója, megmutatva érvényességüket a kortárs vizuális kultúrában.
Ezek a művek szinte fotografikus realizmussal rendelkeznek, amely az arcok, testek, szövetek és tárgyak, irányított és kontrasztos világítás és monumentális formátumok naturalizmusán keresztül kristályosodik ki. Következésképpen a barokk szentek képei egyszerre a hit propagandájának eszközei és a vad emberi lények fájdalmának és gyengeségeinek egyetemes és időtlen megtestesülései.
A Földközi-tenger nagy művészei, mint Ribera, Cano, Vaccaro, Murillo, Giordano, Velázquez, Ribalta, Orrente, Martínez Montañés és Mena több mint fél évszázadon át kutatták a realizmus és az odaadás kapcsolatát, mindig a legnyersebb naturalizmus vezetésével. Valenciából, Sevillából, Madridból, Milánóból vagy Nápolyból a szentek leszálltak az oltárokról, és elvegyültek a hívek között, hogy húsból, vérből és könnyekből való lényekként mutassák meg magukat nekik.
Emberszerűek, ahogy eddig sosem voltak. A katolicizmus hősei és hősnői többé már nem egyszerű ikonok voltak, hanem valódi hús-vér emberek, akik célja, hogy meggyőzzék és mozgás serkentsék az embereket, ami így a spanyol művészettörténet egyik csúcsát eredményezte.
Több mint háromszáz évvel később a valódi, emberi és érzelmi szentek portréjai átalakulnak a mai világban, hogy megmutassák, a vizuális kultúra bizonyos értékei időtlenek. A kortárs spanyol művészet három remekműve, amelyek Equipo Crónica zsenialitásának, Darío Villalbának és Antonio Saurának az eredményei, őszinte párbeszédet folytatnak a barokkkal, és megmutatják, hogy a világ ma is, mint a múltban, érzelmeken keresztül mozog.
Öröknek lenni. Régi és új szentek
A XVI. és XVII. századi katolikus világ képének teoretikusai, mint például Gabriele Paleotti, Carlos és Federico Borromeo vagy Francisco Pacheco, világossá tették, hogy az ellenreformáció vallási művészetének fő funkciója a lelkek érzékszervi meggyőzése a hit megerősítése érdekében. Spanyolországban ezzel a céllal a festészet és a szobrászat arra törekedett, hogy elmossa a fizikai valóság és a művészi fikció közötti határt. Így a szem megtévesztése és a katolikus hit nagy igazságainak reális bemutatása lett a barokk művészet célja.
A szentek képe nem kerülte el a realista trompe l’oeil hivatását, és az olyan vásznak, mint az istenfélő Simón de Rojas vagy Bernardino de Obregón testvér, valódi portrék, amelyeket a halálos ágyukon készítettek, hogy megragadják az elhunyt valódi vonásait. Ennek a tendenciának a megjelenésétől kezdve, megsokszorozódtak a valódi portrék – „verae képmások” – a spanyol XVI. században, amelyek az élet során készültek, vagy egy szent jelenlétében elhunyt személy holttestét ábrázolják, vagy irodalmi forrásokból vett fiziognómiai leírások alapján. Ez volt a helyzet Borgia Szent Ferenc, Alcántarai Szent Péter vagy Jézusról nevezett Szent Teréz esetében, akiknek portréi hús-vér szentekké tették őket, minden tekintetben hasonlóvá a hozzájuk imádkozó hívőkhöz. Ez a realista vágy hamarosan kiterjedt az ókori szentek, például Szent Péter és Szent Ferenc képeire is, amelyekhez az élet modelljeit használták, így azok, akik évszázadokkal korábban éltek, úgy tűntek, mintha a XVII. századi Spanyolország lakói lennének.
A szentek ábrázolása nem volt könnyű feladat a barokk művészek számára, hiszen a szimulákrumnak nemcsak egy kivételes férfi vagy nő fizikai jellemzőit kellett tartalmaznia, hanem a lelki lényegüket a képbe kellett foglalnia. A festő és a szobrász csak így mutathatta be a híveknek a tökéletesség olyan modelljét, amelynek utánzását halandó embersége tette lehetővé. Az empátia és az együttérzés voltak azok a mechanizmusok, amelyeket a művész arra használt, hogy a szentekről alkotott képei szinte mindennapi lényekké váljanak, akiknek szenvedését és megpróbáltatásait bármely halandó könnyen megértheti és átélheti. A modern kor hatalmas spanyol birodalmában számos férfi és nő halála egy szent jelenlétében, és sokuk sikeres útja a szentté avatásig, csak táplálta azt a hitet, hogy a halandó testben lehetséges a lelki tökéletesség.
Ez a realizmus, amely a XVII. században a barokk szentek portréit hozta a nézőhöz, ma is ugyanolyan erővel bír, és időtlensége továbbra is megragadja az érzékeket a képek mély emberségének köszönhetően, amelyekben még mindig felismerjük embertársainkat, akiket akkor és most is felemésztenek az élet megpróbáltatásai.
Árnykaparás. Vértanúk és bűnbánók
A spanyolországi barokk szentek képeit realizmusuk mellett intenzív szenvedésük jellemezte. A szentek portréinak ez a drámai hivatása nem meglepő egy olyan kontextusban, amelyben a mások szenvedése iránti empátia a művészi szimulákrum sikerének egyik fő forrásává vált. A késő középkorban a modern áhitat már a keresztény hit központi elemévé tette a hívek rituális elmélkedését Krisztus szenvedéséről, és az ellenreformáció döntő módon újraindította ezt a kultuszt. A megváltás eléréséért való lemondás és szenvedés legfőbb példájaként a szenvedés képei hivatkozási ponttá váltak, ahhoz, hogy elfogadják az áldozatot. A mások szenvedéséért való szenvedés, az együttérzés a vallási cselekedet központi tengelyévé vált, és minden hívő meghívást kapott, hogy együtt sírjanak Krisztusért. A barokk időszakban az Isten Fiának szenvedő és vérző képe, tisztán emberi változata, az újonnan meghódított jelképes realizmusnak köszönhetően nagy erővel indult újra, és a szentek, mint minden ember, nem tettek mást, mint Krisztust utánozták.
A vezeklés és a vértanúság képe lehetővé tette a művészek számára, hogy felfedezzék az éles vizuális realizmust annak a fizikai és mentális pusztításnak az aprólékos ábrázolásán keresztül, amelyet ez a küzdelem a szent férfiaknak és nőknek okozott. Az olyan vértanúk, mint Szent Sebestyén és Szent Péter, a legkegyetlenebb módon mutatták meg, hogyan tudják Krisztus példáját a hívők megélni és megvalósítani. A bűnökért való engesztelés szélsőséges modelljei szintén elsődleges helyet foglaltak el a református katolicizmusban, amely – ahogyan az Eucharisztiával és Krisztus testének kultuszával történt – a bűnbánatot helyezte tanításának középpontjába. A bűnbánó szentek (Szent Jeromos, Szent Onuphrius, Szent Mária Magdolna, Egyiptomi Szent Mária), akik barátságtalan helyeken, fenyegető árnyékokban elszigetelve sanyargatják magukat, hogy elhárítsák a kísértéseket és gyengeségeket, amelyek elválasztják őket a szellemi tökéletességtől és isteniségtől, miközben kiemelik testük hanyatlását. Elkerülhetetlen végükre, amely tragikus és emberi, mint mindannyiunké, a koponyák emlékeztetnek. Memento mori (emlékeztető a halálra), amely hangsúlyozza az élet hiúságát.
Emberi és isteni, romlott és szép, bűnösök és szentek, közel és távol, a szentség szimulákrája érzékileg ugyanolyan vonzó ma, mint a XVII. században. Ha volt valami, amit a barokk művészei jól megértettek, az az volt, hogy hogyan kapcsolják össze az érzéki valóságot az ember elméjével és szívével, és az akkori fából, vászonból és olajból készült szentek ma is vadul emberiek, ugyanolyan vadan emberiek, mint azok, akik rájuk néztek és továbbra is nézik őket.
Kortárs művek
A kiállításon szétszórt kortárs festmények a kiállított csoport olvasatától eltérő olvasatot javasolnak. Eltekintve attól a vallási érzéktől, amellyel ezek a művek a barokk időszakban készültek, a kortárs művészet megmutatja a XVII. században az emberi állapotról alkotott számos fogalom érvényességét.
A barokk vehemencia vagy a teatralitás által inspirálva a kortárs művészek gyakran használták a jámbor festészet képeit világi alkotásaikban. Ez a helyzet a valenciai Equipo Crónica csoport (Rafael Solbes és Manolo Valdés) egyes darabjaival, amelyek az aranykor nagy festményét idézik, hogy kritikus szemmel reflektorfénybe helyezzék az ország társadalmi és politikai helyzetét vagy az identitás történelmi és kulturális jeleit.
A tömegmédia nyelve – lapos színek, körvonalas rajzok – és a kritikai cél mellett a hagyomány nagyon hatékony ikonográfiai eszköz e művészeknek. A kísértések udvarában (1972) érdekes szintézis van a magas és az alacsony kultúra között; tökéletes példa arra, hogy az Equipo Crónica Velázquez, Goya vagy El Greco klasszikus festményeit anakronizmusoknak és dekontextualizációknak veti alá. Aszeptikus stílusú, minden érzelemtől megfosztott barokk pastiche-t szürreális elemek egészítik ki. Ebben az esetben Paul Delvaux Rózsaszín csomókra (1937) való hivatkozásai nyilvánvalóak a mű (és maga a keret) és a járdán, amelyen az alak látható.
A pop misztifikációjáról és kisajátításáról szól Szent Teréz parodisztikus hangnemben készült portréjának szolgálatában. Olyan újraértelmezés, amely aláássa a képek szentségét és transzcendens és moralizáló értékét a barokk miszticizmus „vadul emberi” lényegének javára.
Óraterv
Nyitvatartás
- 8:00 - 18:00
- Kedd-vasárnap